A csodálatos elme – és filozófiája

Képzeljék el, amint egy fekete-fehér szobában egy fekete-fehér adásokat fogó televíziót néznek. A képernyőn azt látják, hogy villám csap egy elkorhadt fába, amelynek közelében egy férfi áll. Teste atomjaira bomlik fel, majd teljesen véletlenszerűen a fa az ő fizikai hasonmásává alakul át. Nevezzük e hasonmást Mocsárembernek. A Mocsárember másolja eredetije mozgását, ám nem képes felismerni semmit, hiszen azelőtt még semmivel sem találkozott. Közben a Földet öntudat nélküli zombik özönlik el. Az egyetlen vegyület, amivel leszerelhetők, az XYZ – vagyis az ikervíz. Az ikervíz azonban csak az Univerzum egy távoli bolygóján lelhető fel, és roppant könnyű összetéveszteni a H2O-val. A Mocsárlény elindul, hogy megszerezze az ikervizet, útja során azonban színtévesztő tatuk próbálják megakadályozni küldetésében...

Valahogy így festene egy elmefilozófiai szöveggyűjtemény trailere, ha Hollywood rákapna a filozófiai sci-fik gyártására. Megtudnánk-e azonban bármit is ezekből? A valódi elmefilozófiát nem csak ilyen fantasztikus történetek alkotják, de még a felvázolt gondolatkísérleteken kívül is csaták jellemzik az analitikus hagyományhoz tartozó elmélészek diskurzusait. Leginkább sakkjátszmákhoz hasonlíthatók ezek a viták, ahol a játékosok szofisztikált stratégiákat és szubtilis taktikákat vetnek be; megfontolt lépések követik egymást kimódolt argumentumok formájában.

A L’Harmattan gondozásában megjelent elmefilozófiai szöveggyűjtemény bevezető tanulmányát jegyző Tőzsér János, valamint a gyűjteményben szereplő szövegek fordítója, Eszes Boldizsár hírhedett, Mi az analitikus filozófia? című vitaindító cikkükben arra a kijelentésre ragadtatták magukat, miszerint: „az elme természetének vizsgálata olyan központi probléma a mai analitikus filozófiában, mint az első két korszakban a nyelv volt”. Pedig az elme már az irányzat kialakulásakor is hangsúlyos volt – Russell, Moore és Wittgenstein is foglalkozott a témával. Örvendetes, hogy a szerzők, kijelentésüknek megfelelően, 2008-ban egy elmefilozófiai szöveggyűjtemény összeállítására adták fejüket – pótolandó a magyar könyvkiadás elmaradásait e téren.

A felemlített cikk egy másik pontjára hivatkozva jó látni azt is, hogy Tőzsér a bevezető tanulmányban képes az analitikus filozófiai szövegekre jellemző „argumentatív racionalitás és maximális világosság” követésére, vagy legalábbis az olvasóban oly benyomást kelt, hogy egy jól érthető szöveget olvas – még ha komplex filozófiai problémákkal is szembesítik ezek a passzusok. Hajlok arra, hogy saját illetékességemen túllépve azt mondjam: Tőzsér ezen szövege messze a legjobb a magyar nyelven hozzáférhető elmefilozófiai bevezetők közül. Túltesz az A. C. Grayling szerkesztette Filozófiai kalauz hasonló témájú fejezetén is. Ez az általános bevezetés az elmefilozófia területén elfoglalható főbb pozíciókat mutatja be: a karteziánus dualizmustól a behaviorizmuson, a test-elme azonosságát valló elméleteken és a funkcionalizmuson át az eliminativizmusig – mégpedig abból a szempontból, hogy mennyire felelnek meg az egyes nézetek azon intuíciónknak, hogy a mentális állapotok hatással vannak a világra.

A már szintén említett Eszes Boldizsár a kötet szövegeinek fordításakor nagyon alapos munkát végzett: a szövegek érezhetően nem veszítettek érthetőségükből az eredetijükhöz képest. A diskurzusba való bepillantáshoz nagy segítséget nyújtanak a témával ismerkedők számára Tőzsér nagyobb lélegzetű írása mellett Ambrus Gergely, Forrai Gábor és Demeter Tamás fejezetnyitó bevezetései.

A szöveggyűjtemény jellegének, összeállításának értékelését megkönnyítendő hasonlítsuk össze egy tőle jelentősen elütő, ám ugyanilyen típusú, angol nyelvű kiadvány jellemzőivel. A Douglas R. Hofstadter és Daniel C. Dennett szerkesztette The Mind’s I-ban és a magyar Elmefilozófia szöveggyűjteményben talán csak az a közös, hogy mindkettő borítóját egy Magritte-kép díszíti. Előbbi olyan szövegek gyűjteménye, amelyek már megjelentek az adott nyelven, és a filozófiai cikkeken kívül mintegy illusztrációként szépirodalmi szemelvények is helyet kaptak a kötetben – így Borges, Carroll és Lem művei. A The Mind’s I-ban nem fejezetnyitó tanulmányok vannak, hanem minden szöveg után a szerkesztők reflexiói olvashatók. Méghozzá az ő álláspontjuknak megfelelően az ún. elmefilozófiai fikcionalizmus (ez Tőzsér besorolása!) felől. E kötet képes arra, hogy érvein kívül szerkesztőinek kellemetes, szórakoztató jellegű stílusa által olyasmit is elfogadtasson az olvasóval, amire alapesetben esze ágában sem lenne rábólintani (jelen esetben azt, hogy a tudat mindösszesen egy hasznos fikció).

Az Elmefilozófia szöveggyűjtemény esetében ez a veszély nem fenyeget, viszont az analitikus filozófusok közt jórészt elfogadottnak számító előfeltevésekbe való hallgatólagos beleegyezés szintén hasonló befolyást gyakorolhat az olvasóra. A szövegek majd’ mindegyike osztozik abban, hogy vagy fizikalista, materialista vagy legalábbis naturalista hátszelűek.

Nem kell mindent készpénznek venni, amit a „szakma” nagyjai elfogadnak. Az egyik elmefilozófiai dogmával a könyv megjelenése óta maga Tőzsér János is szembefordult, ami szerintem kifejezetten dicséretes.

A filozófiai sakkparti kihívását azonban az olvasó nem utasíthatja vissza azt mondván, hogy nem kér a burkolt előfeltevésekből. Hiszen ő is érintett, már annál a puszta ténynél fogva is, hogy van elméje, mentális állapotokkal bír. Általános vád az analitikus filozófiával szemben, hogy az élet nagy kérdéseit érintetlenül hagyja, és puszta rejtvényfejtéssel múlatja az időt. Ez az elmefilozófia esetében véleményem szerint nincs így. A filozófiai spekulációk iránt kevéssé érdeklődők számára tán sok ismeretelméleti és ontológiai fejtegetés érdektelennek tűnhet, ám az arról folyó vita, hogy mi is az elme, amivel hajlamosak vagyunk magunkat azonosítani – semmiképp sem lehet érdektelen. Hiszen végső soron azon nagy kérdés válaszkísérlete rejlik benne, hogy hol is a helyünk ebben a világban.

Ha a gyűjteménynek még néhány jellemzőjét felsoroljuk, látható lesz, hogy egy hasonló összeállítás mennyiben térhetne el az Ambrus Gergely és társai által szerkesztett könyvtől. Nem ártott volna például magyarul már megjelent elmefilozófiai tanulmányokat is szerepeltetni a kötetben, hiszen ezeket sokszor nehezen hozzáférhető folyóiratokban közölték. A mű kizárólag angolszász szerzőktől ad közre 1986 és 1998 között megjelent elmefilozófiai cikkeket. Ha egy hasonló kötet összeállítói vállalkozóbb szelleműek lennének, akár arra is vetemedhetnek, hogy olyan filozófusok írásait szerepeltessék, akik nem igazán az analitikus hagyomány képviselői. Utalhatunk itt az analitikus elmefilozófiát az egzisztencializmus, valamint a fenomenológia megfontolásaival ötvöző Ron McClamrockra, vagy hazánkból Szabó Zsigmond – szintén a L’Harmattannál megjelent – A dolgok (és a szavak) kötetben napvilágot látott, Az öntudat antinómiája című remek tanulmányára. Az említett lehetőségek kihagyása azonban egy egységesebb mű megszületését eredményezte, és talán azzal is magyarázható, hogy a készítők a könyvet elsődlegesen egyetemi tankönyvnek szánták.

Az analitikus stílt mímelve: „összefoglalva azt állítom”, hogy ez a szöveggyűjtemény hiánypótló (és a legtöbb igényt kielégítő), ugyanakkor nem kimerítő, a szónak abban az értelmében, hogy nem teszi feleslegessé további elmefilozófiai cikkgyűjtemények megjelentetését, esetleg egy ilyen kötetekből álló sorozat elindítását.

Értékelés: 8/10

Elmefilozófia. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Ambrus Gergely, Demeter Tamás, Forrai Gábor, Tőzsér János. Budapest, L’Harmattan. 2008. 480 oldal.
A szövegeket fordította: Eszes Boldizsár